Egy nemkívánt esküvő

Windshire Fort, Hardinel
Nem fogok sírni, ismételgette magában Merike, nem fogok sírni.
De bármennyire is igyekezett, egyetlen könnycsepp mégis kicsordult a szeméből. Merike gyorsan letörölte, mert már hallotta édesanyja lépteinek zaját a folyosóról. Anyjával együtt a húga is megjelent, Virge, kinek szépségét mindenki dícsérte egész Hardinelben, az Édes tengertől a Cápafog-hegyekig. Nem is alaptalanul: Virgének hosszú, világosbarna haja volt, s hozzá zöld szeme, amely mindig tükrözte pajkosságát. Karcsú volt, mint egy nádszál, ezen felül még az ízléses öltözködéshez is különleges tehetsége volt. Ma egy gyönyörű bíborszín ruhát viselt, a szélein arany díszítéssel. Kiengedett hajába rubintberakásos fejdíszt tett.
Merike rettentő irígy volt rá- ő bezzeg nem is választhatta ki az esküvői ruháját, az anyja döntött helyette. Balszerencséjére egy rettenetes sárga és fehér selyem ruhát választott, amin nem sok díszítés volt, viszont helyette olyan szoros volt a fűzője, hogy Merike alig tudott benne levegőt venni.
Az anyja rámosolygott.
- Indulhatunk?
Legszívesebben nemet mondott volna, pedig már egy ideje elkészült. A ruháját felvette, a haját feltűzték és még egy csodaszép virágkoszorút is kapott.
Lelkileg azonban nem állt készen arra, hogy pusztán politikai okokból hozzáadják egy olyan férfihoz, akivel még soha nem találkozott.
Anyjára nézett, megpróbált kiolvasni a szeméből valami sajnálkozás vagy megértésfélét- de semmi ilyesmit nem látott, csupán a mindig jelen lévő büszkeséget, gőgöt és eltökéltséget.
Most végre megértette, hogy anyjának esze ágában sem volt lemondani az esküvőt, sőt ez a házasság csupán egy lépés a hatalmasok sakkjátszmájában.
Nagyot sóhajtott és bólintott egyet.
Virge karon fogta a nővérét, s közben úgy mosolygott, mintha a saját esküvőjét ünnepelné.
Elindultak végig a hosszú és keskeny folyosón, minek végén ott állt az apjuk, lord Ranno Dustdew.
Lord Ranno széles mosollyal nyújtotta a karját lánya felé, hogy az oltár elé kísérje. Merike bizonytalanul viszonozta a mosolyt, majd apjába karolva elindult lefelé a márványlépcsőn. Közben megpróbálta elképzelni, hogy is nézhet ki leendő férje. Sehogy sem tudta.

*  *  *

- A rám ruházott hatalmamnál fogva kijelentem, hogy ezentúl házastársak vagytok, míg a halál el nem választ, a tenger ki nem szárad, a tűz ki nem huny és az istenek el nem hagyják e világot. Bolelia*áldja meg őket!
" Bolelia áldja meg őket", visszhangozták a vendégek.
Leira hercegnő szomorúan tapsolt. Merike kedves barátnője volt kisgyermekkoruk óta, s azon kevesek egyike, akivel a hercegnő minden titkát megosztotta. S most férjhez ment hát Andrus
Ewarthoz, akit mégcsak nem is ismert. Leira tudta jól, hogy Merike milyen hevesen tiltakozott a házasság ellen, ám hasztalanul, mert atyja és lord Ewart szövetségre léptek, aminek pont ez a házasság volt a záloga.
Barátnéja mosolygott ugyan, de Leira látta szemeiben a bánatot. Borzongva gondolt bele, hogy hamarosan talán ő is erre a sorsa jut, sőt bizonyosan, mert véletlenül kihalgatta anyját, amikor arról beszélt egy udvarhölgyével, hogy Erik Balarosanhoz akarja hozzáadni. Erik Balarosan jóképű volt a maga módján, de állítólag épp olyan kegyetlen volt, akárcsak az apja, a "Fejmetszőként" gúnyolt lord Marcus Balarosan. Ráadásul túl magas is volt, sokan azt mondták, ő Hardinel legmagasabb embere. Leira csak kétszer találkozott vele, és keserűen állapította meg, hogy Erik nem túl okos férfi, és még humorérzéke sincsen.
Épp egy újfajta gyógyfőzetről s annak előnyeiről társalgott lady Ewarttal, amikor odalépett hozzá Merike. Miután lady Ewart távozott, leültek egy asztalhoz.
 - Ó, Merike, már kerestelek, de nem láttalak, eltűntél a tömegben...
- Anyám osztagatta kéretlen tanácsait a, khm, nászéjszakával kapcsolatban...- Merike itt elpirult- alig tudtam elszabadulni.
Kis ideig egyikük sem tudott megszólalni. Végül Leira törte meg a csendet.
- Andrus elég jóképű, nem igaz? Délceg. Azt hallottam, hogy kiváló harcos és nagyon művelt.-  Ez utóbbiban nem volt biztos, csupán szerette volna oldani a feszültséget.
- Igen, valóban jóképű. De hát számít ez, mond? Atyám erőszakkal kényszerített hozzá, és szerintem Andrus sem akarja ezt a házasságot. Ez csupán azért volt szükséges, hogy atyám közelebbi kapcsolatba kerüljön az Ewartokkal és rátehesse a kezét a vagyonukra.
- Tudom. Lord Ewart pedig szeretne atyám kegyeibe férkőzni, és bekerülni a Tanácsba. De kizárt, hogy ez sikerül neki- atyám sosem bocsátja meg neki, hogy nem állt mellé a háborúban.
A két barátnő sötét pillantást váltott. Eközben a teremben az urak elkezdték énekelni az " A kis hajóm vitorlája szét van már szabdalva" kezdetű, igen nagy népszerűségnek örvendő népi balladát.
Merike  nagyot sóhajtott.
- Annyira gyűlölöm ezt a dalt. Mindig azt kívántam, hogy az én esküvőmön soha ne énekelje senki.
Egy ideig ismét csendben üldögéltek egymással szemben. Leira nem tudta, mivel nyugtathatná meg barátnőjét.
- Ne csüggedj, Merike. Ez a házasság talán még az előnyödre fog vágni...
- Mégis hogyan válhatna az előnyömre?- szakította félbe- Atyám odadobott ennek a...kegyvesztett és áruló családnak! És én itt fogok élni, ebben a koszfészekben! Gyermekeket kelk szülnöm Andrusnak, akit mégcsak nem is ismerek, és szeretek! Én...
Merike szenvedélyes szóáradatát az atyja érkezése szakított félbe, aki mindenáron beszélni akart a lányával. Egy kis idővel a távozása után sir Lionell, egy fiatal lovag telepedett le a hercegnővel szemben. Sir Lionell itt szolgált Windshire Fortban, az Ewartok kastélyában.
- Felség.
- Sir Lionell.
- Remélem jól szolgál az egészsége felség. Nem volt túl hosszú az út Itrienburntől idáig?
Leira a lovagra mosolygott. Régóta sejtette már, hogy sir Lionell gyengéd érzésekkel viseltet iránta.
Akárhányszor találkoztak, a lovag mindig bókok hadával halmozta el és mindenhová elkísérte, holott ez nem tartozott a kötelességei közé.
- Köszönöm, remekül vagyok. Az utazás ugyan valóban kimerített kissé, de volt már rosszabb is. Remélem ön is jól van.
Sir Lionell bólintott. Egy ideig sok mindenről társalogtak, történelemről, az esküvőről, még egy kicsit a politikáról is.
Leirának hirtelen támadt egy ötlete.
- Sir Lionell...
- Igen úrnőm?
Leira megpróbálta csábosan rebegtetni a szempilláit, ahogyan az anyjától leste el, de inkább ügyetlennek érezte magát, ezért abbahagyta.
- Kérhetnék egy szívességet?
Sir Lionell meglepett arcot vágott.
- Hát hogyne, úrnőm. Kérése számomra parancs.
A hercegnő kicsit közelebb húzódott a lovaghoz.
- Tartsa szemmel nekem az Ewart családod. Főleg lord Ewartot. Tudni akarom, hogy mire készül. Ó, és rettenetesen aggódom Merikéért-most nagyon boldogtalan és sokat kesereg. Szeretném, ha vigyázna rá. És ha megtud valami fontosat, azonnal írjon nekem, számoljon be mindenről részletesen.
Sir Lionell annyira megdöbbent, hogy csak hebegni-habogni tudott.
- Úrnőm...de hát...én lord Ewartot szolgálom...és most...és most arra kér úrnőm, hogy kémkedjek önnek?
A lovag a kelleténél kicsit hangosabban beszélt, ezért Leira a karjára tette a kezét.
- Ugyan már, sir Lionell, dehogyis akarom, hogy kémkedjen. Csupán szeretném, ha nyitva tartaná a szemét egy kicsit- ezekben a zavaros időkben kevés emberben lehet megbízni, ezt ön is jól tudja. Nem vádolom semmivel sem lord Ewartot, csupán szeretnék biztos lenni benne, hogy minden rendben megy itt. Ugye megérti?
- Ho-hogyne úrnőm. Persze.
A hercegnő melegen a lovagra mosolygott.
- Természetesen nem marad jutalom nélkül.
A ruhája fodraiból feltűnés nélkül elővarázsolt néhány aranyat és Sir Lionell kezébe nyomta.
Sir Lionell bólintott, és megígérte, hogy mindenben segít.
- Köszönöm. Nem is sejti, mennyire hálás vagyok. Ha most megbocsát, még szeretnék beszélni Andrussal.
Majd hirtelen visszafordult.
- Ó és még valami: az elővigyázatosság kedvéért a leveleket ne nekem, hanem az egyik udvarhölgyemnek küldje. Lady Serinának.
Majd sarkon fordult és a gyönyörűen feldíszített terem egy másik sarkába vonult, ahol úgy gondolta, hogy szemmel tudja tartani a társaságot. A hangulat eközben a tetőfokára hágott: a vendégek nagy része táncolt vagy énekelt. A zenészek vidám, könnyed muzsikát játszottak, Leira egyik kedvencét. Nagyon szeretett táncolni, de sajnos Itrienburnben mostanság csak ritkán tartottak bálokat , esküvőket pedig még ritkábban. Leira mindig örült, amikor néhanapján a szüleivel vendégségbe mentek valamelyik nemes úrhoz, és annyit táncolhatott amennyit csak akart. A férfiak mindig őt kérték fel, sosem kellett végigülnie egy táncot sem. A birodalom hercegnőjeként természetesen udvariasságból is táncoltak vele,  de Leira sokkal inkább úgy gondolta, hogy a szépsége az, ami lenyűgözi a férfiakat, nem csupán a rangja.
A hercegnő igazán élvezte a szépséggel együtt járó figyelmet, népszerűséget és csodálatot. Édesanyja  szőke haját örökölte és apja kék szemét. Kiskorától kezdve mindenki rajongott érte, csodálták, ajnározták. Mivel egyetlen gyermek volt, a szülei mindent megadtak neki, amire csak vágyott. A legszebb és legdrágább szöveteket hozatták neki szerte a világból, ragyogó fejdíszeket, koronákat csináltattak neki. Leira nem volt sosem sem nagyravágyó, sem pedig öntelt, pedig meg lett volna rá az oka. Általában csendesen, szerényen viselkedett- bár ez az utóbbi kacérkodás sir Lionellel nem ezt mutatja- és igyekezett mindig a háttérben maradni.
Az elmúlt időszakban azonban valami megváltozott. Az apja, a király egyre nyugtalanabb és ingerlékenyebb lett, minden sarkon árulókat látott. Lassacskán Leira is felnőtt, belátta, hogy a palotájukban egy cseppet sem biztonságos az élet.
Sokkal tartózkodóbbá vált,  mint eddig bármikor- azokat az udvarhölgyeit, vagy más udvaroncokat, akikben nem bízott, eltávolítatta a palotából. Eltökélte, hogy régi barátain és szolgálóin kívül senki másban nem bízik meg.
Sokszor kívánta, hogy bárcsak minden olyan volna, mint régen...
Töprengéséből lady Grete Ewart zökkentette ki.
- Felség.
Lady Ewart kecsesen meghajolt.
Leira kimérten biccentett felé.
- Remélem jól érzi magát itt nálunk, felség.
- Igen, lady Ewart. Igazán szép a kastélyuk.
Mindketten a táncosokat figyelték. Középen Andrus táncolt Merikével, de roppant ügyetlennek tűntek, mert Andrus folyton újdonsült felesége lábára lépett. Leira nem tudta elfojtani a mosolyát.
Lady Ewart a hercegnőre nézett.
- Milyen szép pár, nem igaz? Ó, mintha csak magamat és Elmart látnám...Remélem hamarosan az ön esküvőjén is lesz szerencsém részt venni.
- Ó, én is remélem. Bár attól félek, arra az eseményre még egy pár évet várnia kell.- nevetett.
- Valóban? Pedig azt hittem, hogy van már jelöltje.
Leira zavartan felé fordult.
- Hogyan? Nem, még nincsen. Miért kérdezi?
- Olyan sok időt töltött sir Lionellel. Azt gondoltam, talán...
- Akkor rosszul gondolta.- szakította félbe a hercegnő- méghogy én és sir Lionell? Még ha szerelmes volnék belé, akkor is lehetetlen lenne a dolog. Ő csupán egy egyszerű lovag- én viszont hercegnő vagyok. Túl nagy lenne a társadalmi különbség.
Lady Ewarthoz fordult.
- Igazán nem szeretném megsérteni, lady Ewart. De azért remélem, hogy elfogad tőlem egy tanácsot: ne beszéljen össze-vissza ennyi ostobaságot. Talán még valaki félreérti. - sóhajtott, majd folytatta- és ne üsse bele az orrát olyan dolgokba,amik nem önre tartoznak.

- Bocsásson meg felség, remélem nem bántottam meg.
- Nem, nem bántott meg. Csupán szerettem volna, ha tudja, hol van a helye. - lady Ewart döbbent arcát látva még hozzátette- most kérem bocsásson meg, megkeresem lord Dustdewt.
Lady Ewart annyira meglepődött, hogy meghajolni is elfelejtett.
Egy kis ideig egyedül ácsorgott a tömegben. Tekintetével a férjét kereste, de sehol nem látta, pedig fontos lett volna, hogy beszéljenek. Megkérdezett pár embert az ura holléte felől, s azt a választ kapta, hogy lord Ewart épp lord Dustdewal folytat fontos megbeszélést. Bizonyára kedélyesen pöfékelnek és nevetgélnek, miközben pár korsó sör mellett megbeszélik a házaik jövőjét. Bárcsak engem ne hagyna ki belőle Elmar, gondolta lady Ewart.Ekkor megjelent lady Dustdew.
- Lady Ewart! Micsoda szerencse, hogy egymásba botlottunk, épp önt kerestem.-Lady Dustdew kedélyesen mosolygott, de a szeme elárulta, hogy nem vidám témákról óhajt beszélni
- Ó, valóban? Na és miért, ha szabad tudnom?
Mindketten kölcsönösen túlzásba vitték az udvariaskodást. Lady Dustdew úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
- Miről beszélgettek Leira hercegnővel? Roppant feldúltnak tűnt. Remélem nem kaptak össze valami csacskaságon.- mondta lady Dustdew mézesmázos hangon. Lady Ewart, ha ez egyáltalán lehetséges, még szélesebben mosolygott.
- Attól tartok ez nem az ön dolga. Tudom, hogy mennyire a szívén viseli a hercegnő sorsát- mondta gúnyosan- ezért hát kérem, ne aggódjon, nem komoly az ügy. Szó sincs arról, hogy összekaptunk volna. Lady Dustdew arca alig észrevehetően megrándult. Egész Hardinelben köztudott volt, hogy lady Dustdew nagyon szeretné, ha az egyik fia a hercegnő férje lenne, ezért igyekezett sokszor Leira közelében tartózkodni a fiaival, hogy elnyerjék a bizalmát.- Akkor jó. Valóban a szívemen viselem a hercegnő sorsát, akárcsak a lányomét.
Most már nyoma sem volt az előbbi udvariaskodásnak.
- Úgyhogy szeretném, ha jól bánna vele. Úgy mintha a sajátja lenne.-folytatta.
- Ez csak természetes.
- Csak azért mondom, mert ha megtudom, hogy nem a rangjához méltóan viselkedik vele, vagy bárhogyan keresztbe tesz neki, akkor azt nagyon meg fogja bánni.
- Nem a rangjához méltóan? Talán lady Merike is hercegnő lenne?- nevetett fel lady Ewart.- Lady Merike a többi lányommal egyenlő rangú, ezért hát ugyanolyan bánásmódban fog részesülni.
- Helyes. Az ön érdekében remélem, hogy betartja a szavát.
- Abban biztos lehet.
Lady Dustdew kimérten biccentett, majd távozott.
Lady Ewart elhatározta, hogy most aztán megkeseríti újdonsült menye életét.
A fejében máris körvonalazódni kezdett egy nagyszerű terv.

*  *  *

Seoham, Rhakasia

- Felség, tegnap Andrus Ewart feleségül vette lady Merike Dustdewt. Olyan lakodalom volt, hogy a vendégek részegen táncoltak és énekeltek hajnalig, és maga lord Ewart is...

- Ez igazán nagyszerű hír -szakította félbe egy rideg hang a hírhozót.- Bizonyára magad is kellően sokat ittál és táncoltál, nem igaz, sir Elliot? 

- Va-valóban felség, egészen rendkívűli volt az ünnepség, az a szemkápráztató pompa, az ételek, a vendégek...
Sir Elliot elharapta a mondat végét és attól tartván, hogy az ömlengése nevetségesse teszi, az előtte ülő nőre pillantott.
Alyra Ilossan hercegnőhöz illő merev testtartással ült a trónján, ajkát halvány mosolyra húzta, mintha szórakoztatná a férfi beszámolója. Mézszőke haját begöndörítették és feltűzték a tarkójára. Hatalmas, vasból készült koronát viselt és ezüstszínű ruhát, ami légies alakját határozottá, de mégis nagyon elegánssá tette. Hűvös, zöldeskék szemével érdeklődve nézett a kiöregedett lovagra .
Sir Elliot, bár még nem ismerte oly rég a hercegnőt, a kisugárzása rögtön elkápráztatta. Ez a nő tökéletes lesz uralkodónak ;megvan benne minden, amire csak egy királynőnek szüksége lehet: bátor, gyönyörű, okos, és persze királyi vér folyik az ereiben.
Lord Meelis Schilloki nagyon fog örülni, ha megtudja, hogy a hercegnő vissza akarja foglalni az országát, ami jog szerint az övé. A Schilloki ház azon kevesek egyike volt, akik támogatták a hercegnőt Alexandre király ellenében. 
- Ha már a vendégeket említetted...nyílván sok nemes úr és úrhölgy megjelent eme pompázatos esküvőn.
- Ó, hogyne felség! Annyi nemes volt, számát se tudnám megmondani! Őméltósága lord Dustdew, és persze lady Dustdew oly fenségesek voltak, mintha maguk is a királyi család tagjai volnának; lord és lady Ewart ragyogtak, amit nem is csodálok, hiszen ily káprázatos (és persze előnyös) frigyeket ritkán látni; lady Merike pedig annyira szemkápráztató volt menyasszonyi ruhájában, mintha az istenek küldtek volna egy angyalt a földre! Na és persze maga Leira hercegnő is tiszteletét tette, ami ritkaság és hatalmas megtiszteltetés...
Alyra arca alig láthatóan megrándult Leira nevének hallatán, de gyorsan rendezte arcvonásait és bíztatóan mosolygott a férfira, jelezve, hogy folytassa.
- Csak úgy hemzsegett a terem a befolyásos emberektől felség. Lovagok, nemes urak, tanácsosok; szinte mindenki ott volt aki számít, kivéve a Schillokikat. - sir Elliot cinkosan Alyrára kacsintott; mindketten pontosan tudták, hogy a Schilloki és az Ewart családok ősidőktől fogva ellenségek, ráadásul amíg az előbbiek már majdnem nyíltan támogatják Alyra hercegnő visszatérését, az utóbbiak, bár szintén Alyrát látnák szívesen a trónon, nem mernek lépni a király haragjától való félelem következtében, így hát az összefogás sem megy nekik olyan könnyen.
Alyra rámosolygott sir Elliotra, majd a lehető legmyugodtabb és kellemesebb hangján megkérdezte:
- Leira miért volt ott az esküvőn? Vagy netán a távozásom óta divatba jött, hogy a királyi fenségek csekély kísérettel a világ végén tartott esküvőkre mennek? Hol volt mindeközben Alexandre és Isobel?
-  Őfelségéék Itrienburnben maradtak, csupán Leira hercegnő tette tiszteletét az esküvőn. Lady Merike tudtommal egy bizalmas barátnője Leirának, na de azért mégis igencsak felelőtlenség volt elengedni egyedül a hercegnőt Windshire Fortba...hiszen köztudott, hogy az utak arrafelé mostanság nem túl biztonságosak, és a hercegnő oly fiatal és oly szertelen...bármi baj érhette volna az úton. - sir Elliot úgy nézett Alyrára, mintha azt várta volna, hogy legnagyobb riválisának és ellenségének neve hallatán a hercegnő megbízza őt, hogy Leira hercegnő egy véletlen balesetben elhalálozzék. Sir Elliot még jól emlékezett a régi sérelmekre-ami azt illeti, csak a bosszú éltette, hogy egy nap majd revansot vesz Alexandre királyon az őt és a családját ért kegyetlen bánásmódért. Minden vágya volt, hogy trónra segítse Alyrát, és végezzen annyi Assois-val, amennyivel csak lehet.
Ám Alyra nem úgy nézett ki, mintha teljesíteni akarná a kívánságát. Kissé lehajtotta a fejét és összehúzta a szemöldökét.
- Értem, hogy mire célzol ezzel. Leira puszta létezése is bosszant engem, hiszen ő ül azon a helyen, ahol nekem kéne; pompás ruhákat visel, bálokra jár, vacsorákra, esküvőkre, az udvarlók mind körülötte sürögnek-forognak; a nép egy szaváért is tűzbe menne. Mindent megkap, amire csak vágyik, még kérnie sem kell. Az élete szinte gondtalan: ha a királynak örököse születik, őt férjhez adják egy jóképű nemes ifjúhoz, aki majd a tenyerén hordozza.
Alyra elmerengett.
- Ha szabad megjegyeznem felség -Alyra összerezzent a váratlan közbeszólásra- a királyné még mindig nem terhes. Pár hete még úgy hitték, hogy az, de tévedés volt. Az udvarban azt pletykálják, hogy a király mostanában már nem hál vele, és hogy érvényteleníttetni akarja a házasságát.
Alyra érdeklődve felkapta a fejét.
- Valóban? 
- Sokan azt mondják, hogy száműzni akarja Isobel királynét egy távoli szigetre és a szeretőjét akarja a helyére ültetni. Ha ez sikerülne felség, végre megszabadulhatnánk a királyné mérgező befolyásától; a király szeretőjét hamar meg lehetne győzni némi pénz fejében, hogy álljon át a mi oldalunkra. Amint a királynét elmozdítják a helyéről, a kis viperái is mennek utána, akik naphosszat neki jelentettek. A helyükre bejuttathatnám egy pár emberünket - például Mrs. Horsleyt, aki ragyogó színésznő, vagy Gretchley kisasszonyt, aki pénzért bármilyen ármányra hajlandó. De így, amíg a királyné az udvarban van, mindent és mindenkit az ellenőrzése alatt tart. Gyanítom, hogy még mindig nem bízik meg lord Schillokiban, mert minden áron próbálja távol tartani az udvartól. Persze így is vannak embereink az udvarban felség- többek között 2 lovász, udvaroncok, testőrök, sőt még a király pohárnoka is a mi kémünk! Panaszra tehát egyenlőre nincs okunk, de jobb lenne, ha több embert be tudnék csempészni az udvarba...
- Ez egyenlőre éppen elég nekünk, sir Elliot. Tudod, hogy nagyra értékelem a fáradozásaidat, a segítséged felbecsülhetetlen számomra. Most tehát el kell érnünk, hogy Isobelt száműzzék egyszer és mindenkorra, a király szeretőjét pedig le kell fizetnünk, hogy a mi oldalunkra álljon. Mondd, egészen biztos vagy benne, hogy lefizethető? Miért akarna átállni a mi oldalunkra, ha Alexandre oldalán mindent megkaphat?
- Mert gyűlöli az Assois házat, amiért megölték a férjét és a kisfiát a háborúban. Szívesebben látna téged a trónon, mint Alexandre-t. Már volt szerencsém megismerkedni vele, elragadó hölgy, és nagyon számító. Csak a pénz és a saját boldogulása érdekli. A király igen bőkezűen bánik vele, ám ha mi többet fizetünk, hajlandó lesz átállni. Ő is pontosan tudja, hogy a királyság ismét szétesőben van, mert Alexandre király egyszerűen -hiába a vasakarata,- nem tudja egyben tartani a birodalmat. Káosz tombol felség, az egész ország forrong, ha a király továbbra sem hallgatja meg a parasztok könyörgéseit, lázadás fog kitörni. Az emberek nyomorognak, még a napi betevőre sem futja nekik.  A polgárok egyenlőre még nem panaszkodnak, de ez csupán idő kérdése...egy szó mint száz, felség, a grófnő soha nem tenne a rossz lóra.
- Értem. Akkor tehát, sir Elliot, sürgősen győzd meg a hölgyet. Valamint gondoskodj arról is, hogy hűséges maradjon hozzám...nem szeretem az árulókat. Köszönöm, mára ennyi elég lesz, most elmehetsz.
Sir Elliot egy kis meghajlás után megfordult, hogy kimenjen, de Alyra utána szólt.
- Ó, és még valami sir Elliot: Próbálj meg közelebb kerülni Leirához. Légy a barátja, bizalmasa; érezze azt, hogy te vagy az egyetlen aki megérti őt. Érd el, hogy kikérje a tanácsaidat, és ami még fontosabb: meg is fogadja őket. Leira fiatal, befolyásolható, naiv; könnyedén be tudod hát hálózni őt.
Sir Elliot és Alyra cinkosan egymásra mosolyogtak.
- Úgy lesz, felség. Adj nekem egy hónapot, és a hercegnő jobban fog hallgatni rám, mint a legbizalmasabb barátnéjára.
Alyra bólintott, majd elégedetten kortyolt egyet a borospoharából.
Ez lesz tehát a vég a zsarnok uralmának. Eljön végre az én időm.